A hajtások erősen tüskések és vastag, bőr keménységű viaszréteg takarja öket. A legkeményebb sivatagi fajok alkotják a harmadik csoportot, az ellenállókat. Ezek a növények kialakulásuk során a leveleik helyett tüskéket formáltak és ezzel egyben árnyékolták (és védik) is száraikat. Ezek a kaktuszok. Száruk zöld, itt termelik a tápanyagot. Vastag kutikula réteg takarja a szár felszínét, ez csökkenti a vízveszteséget. Száraik rendszerint harmonikaszerüen tágulnak, hogy minél több vizet tárolhassanak. Gyökereik dúsan széjjel ágaznak a talaj felszínéhez közel, így gyorsan felszívhatják a vizet. Ilyen anatómiai felkészültséggel váltak a kaktuszok a sivatagok állandó lakóivá. Szárazságtűrők és a magas hőmérsékletet is elviselik. Szépségessé varázsolják a napégette hőkatlanokat, megkötik a szikla görgetegeket, otthont, táplálékot adnak és elbűvölnek zöld életerejükkel. Még a legzordabb köfolyásos szakadékok oldalán is virágzanak és a tikkasztó 41 kiszáradt patakok medrén paprikapiros virágjukkal késztetnek, hirdetik, hogy igenis él a sivatag (17. ábra).
A déli rész lassacskán kiszáradt, és a megmaradt élővilágnak alkalmazkodnia kellett a szárazabb éghajlathoz. Új típusú növényzet és állatvilág alakult ki: az erdőkből szavanna (füves-puszta, itt-ott kisebb fákkal, vagy bokrokkal) lett, aztán száraz, szubtrópusi cserjés társulások (mai Sonora környéke, Mexikó), majd az észak-sonorai sivatagi növénytársulások fejlődtek ki. Az állatvilág is alkalmazkodott az aszály okozta gyatrább legelőkhöz. A legnagyobb fokú átalakulást a korlátozott mennyiségű vízfogyasztás, vagy szélsőséges esetekben a teljes ivásnélküli életmód okozott. A Sonora Sivatag éghajlata meleg. A csapadék rendszertelen és kevés. A papago indiánok települései a meleg és szárazabb völgyekben vannak. Az évi csapadék itt rendszerint 80-150 mm, ez nem sok, de vannak évek, amikor nincs mérhető eső, vagy amikor ennek a kétszerese zúdul a sivatagra. Több olyan völgykatlan, déli kőfolyásos domboldal van, ahol éveken át egyáltalán nem volt eső. Az esős időszak főleg a nyár. Ekkor a csapadék nagy felhőszakadással ömlik a sivatagra.
Virágaik kis méretűek és többnyire fehéres színűek, ritkán sárgák, vagy rózsaszínűek. Közismert faj a Rhipsalis baccifera, amelynek alfajai még az Óvilágban is előfordulnak. A Rhipsalis burchellii néven leírt alakja egy vaskosabb hajtású forma. A Rhipsalis pentaptera egy több bordás, erőteljes hajtású vesszőkaktusz, amelyre a gazdag virágzás jellemző. További információ Rhipsalis tartalommal kapcsolatosan Pfeiffera Beküldte Dr. Szenthe Kálmán - 2014. p - 14:34 "A Pfeiffera egy Dél-Amerikában elterjedt epifita kaktusznemzetség, melyet sokáig a Lepismium nemzetséggel összevontan kezeltek, újabban azonban visszakapta önálló helyzetét. A nemzetség tagjai az Andok keleti lábainál fekvő trópusi erdőkben honosak Kolumbiától Argentínáig. Bokros vagy lecsüngő növekedésűek, hajtásaik lapítottak, vagy 3-7 bordára tagolta, gazdag léggyökérképzők. Areoláik közepes sűrűségben fejlődnek, 0-6 tövist és sertéket hordoznak. Virágaik magánosak, néha 2-3-as csoportokat képeznek, színesek, a pericarpiumon szőrök és serték fejlődnek, a virágtölcsér nagyon rövid.
A tánc végeztével lemosták a festéket magukról és négy napig böjtöltek, beszélgettek, hogy megvédhessék magukat a tánc bűvös hatásától. A böjt végén széjjel osztották a húst és közben hangosan kérték a szarvast, hogy "Adj jó egészséget, védjél meg a betegségtől". Ezt a szertartást egyszerűbb formában rendszerint télen is megismételték, hogy továbbra is távol tartsák a betegséget a falutól. Hittek a szarvashús gyógyító erejében is. A táncok végeztével a sámán egy kaktuszágat körbehordozott a betegek kunyhójában, hogy erre ragadjanak a betegségek. Ezt később elégette, meggyőzödött, arról, hogy az összes betegség elégett. A biztonság kedvéért még egy fadarabot is bevert a földbe, ezzel jelezte a betegség eltemetését. 36 SKALPOK ÉS NYÍLVESSZŐK A papago indiánok nem kedvelték a háborúskodást, mert nem értették az apacs indiánok és később a fehér emberek indítékait. A földművelés és gyűjtögetés mellett nem sok szabad idejük maradt. Az apacsi indiánok viszont sokszor kirabolták öket. Elvitték gyermekeiket, asszonyaikat.
Nagyobb fokú ellenállásra ritkán került sor, mert a fehérek módszerei és fegyverei megfélemlítették öket. A rezervátumokon a gyermekeket iskolákba kényszerítették, ahol az akkori oktatási elképzelések szerint az elsődleges feladat az angol nyelv megtanítása és az indián életformák kiírtása volt. Ennek biztosítására sokszor a gyermekeket, 1-2 hónapot kivéve, egész évben a családi környezettől, anyanyelvüktől és szokásaiktól elkülönítve, intézetekben nevelték. Ilyen belterjes iskolai nevelést csak az egyházak tudtak bíztosítani. Az egyházi oktatók elsődleges feladatuknak a pogány gyermekek megkeresztelését tartották. Így az indián gyermekek 1-2 év alatt elvesztették anyanyelvüket, indián szokásaikat, családjukat és indián hitüket is. Anyanyelvüket nem használhatták még egymás közötti beszélgetéskor sem. Megszégyenítették a gyermekeket, ha az úgynevezett elmaradott, "pogány és műveletlen" szokásaikat gyakorolták. Európai ruhákba öltöztették öket, hogy "civilizáltak" legyenek. Szinte nevetséges és feltétlenül elszomorító ez a nevelési módszer, vagy iskolai kép.
Néhány öreg ember titkos helyen növesztette is, de óvatosan, mindig messze a falutól, mert úgy hitték, hogy a dohány szégyenlős, és nem nő ha az emberek látják. Leveleit megszárították és eltették különös alkalmakra. A dohánylevelek füstjének szívása nem élvezeti célokat szolgált. Mindennapi életük során a dohány nem volt használati cikk. Viszont fontos eszköze volt tanácskozásaiknak, vallásos szertartásaiknak. Úgy képzelték, hogy a dohányfüst megtisztítja az agyat és tiszta fejjel igazságosabb döntéseket hozhatnak. A papago indiánoknak nem volt pipájuk, a dohányleveleket egy kb. 15 cm-es nádszárba tömték és ebből szívták. Minden fontos törzsi tanácskozás előtt a falvak választott tanácskozói dohányt szívtak, mindnyájan egy közös nádból, egyenként 4 szippantást. Szívás után átadták a nádszárat a jobbjukon ülőnek, akit mély tisztelettel, rangját használva, nevén szólítottak. Négyet szippantott ő is. Békés csendben, nagy ünnepélyességgel körbejárt a pipa. Ily módon, tiszta elmével kérték az istenek segítségét a jó munkához.