Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte. Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig. Más futárszolgálat előre utalással 890 Ft /db Más futárszolgálat utánvéttel 1 390 Ft Vatera Csomagpont - Foxpost előre utalással 1 190 Ft Vatera Csomagpont - Foxpost utánvéttel 1 690 Ft GLS előre utalással 1 590 Ft GLS utánvéttel 1 990 Ft Személyes átvétel 0 Ft - Ferenc krt. h-p-ig 10-19h, szombat: 11-14h További információk a termék szállításával kapcsolatban: Ha PACKETÁVAL szeretnéd, akkor kérlek válaszd a "MÁS futárszolgálat" lehetőséget. Külföldre is szállítunk, de ott a szállítási költségek eltérnek. TERMÉKEK, MELYEK ÉRDEKELHETNEK Kapcsolódó top 10 keresés és márka Főoldal Könyv Irodalom Riportkönyvek, tényirodalom
Ő nem értett engem, én gyakran nem értettem őt, de aztán mégis, egészen a haláláig nagyon baráti kapcsolat volt köztünk. Beszéljünk az első könyvéről. Hogyan született meg a Nők a tűzvonalban? Az első, háborúról szóló könyvem Alesz Adamovics gondolataiból kiindulva született. A tanárom volt ő az írómesterségben. Azt mondta – és ez nagyon megtetszett nekem –, hogy a huszadik század végén, amely az egyik legborzalmasabb század volt a történelemben, nemigen lehet többé a megszokott irodalom nyelvén beszélni. Új, "irodalomfölötti" irodalomra van szükség. És az ilyen irodalom hőse a szemtanú. A szemtanúk azok az emberek, akikben az olvasó még megbízik. Mert ők azt mondják, amit láttak, amit átéltek. Így született meg az első könyvem… Akkor újságíróként dolgoztam, nagyon sokat utaztam az országban, sok emberrel beszéltem, és döbbenten hallgattam azokat az asszonyokat, akik harcoltak a háborúban. Mert ők egy másik háborúról beszéltek. Május 9-én meg más ünnepeken lehetett őket látni a kitüntetéseikkel, ahogy sírnak az emlékművek alatt – aztán elkezdesz beszélgetni velük, és egy egészen más háborúról hallasz.
Az erre a hétvégére tervezett 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált elsodorta a koronavírus-járvány, és a rendezvény díszvendége, Szvetlana Alekszijevics sem jöhetett el Budapestre. Az írónő azonban telefonon adott egy exkluzív interjút a könyvfesztiválra készülve az Indexnek, amit most közlünk. A Minszkben élő Alekszijevics a szovjet és poszt-szovjet térség talán leghíresebb élő szerzője, az egymást váltó diktatúrák szókimondó kritikusa, aki 2015-ben kapott irodalmi Nobel-díjat. Hosszú nyugati emigráció után 2011-ben költözött vissza Belaruszba. Legismertebb művei a Csernobili ima című riportkötet, amely az atomkatasztrófa szemtanúival készített interjúk alapján mutatja be Csernobil hatását, és a Szovjetunió afganisztáni háborújáról szóló Fiúk cinkkoporsóban. Az interjút az írónő magyar kiadója és Utolsó tanúk. Gyermekként a második világháborúban című, magyar nyelven 2017-ben megjelent kötetének fordítója, M. Nagy Miklós készítette. Orosz nyelven beszélgetünk, és nem beszélgethetnénk ezen a nyelven, ha gyerekkoromban a magyar iskolákban nem lett volna kötelező az orosz nyelv tanulása.
Ráadásul a szovjet vezetés igyekezett eltitkolni mindezt, főleg azt tartották fontosnak, hogy nyugat felé ne szivárogjon ki semmilyen hír, mert az a szovjet ideológia, a "tökéletes" szovjet rendszer bukásával lenne egyenértékű. Pontosabban késleltetve ugyan, de közölték a katasztrófa tényét, viszont azt állították, hogy kézben tartják a dolgokat és eltitkolták annak valódi mértékét (ami, véleményem szerint, sokkal nagyobb probléma, mint maga a robbanás). "Nem volt szabad forgatni, titkosítottak Mindent. Ha valakinek sikerült megörökítenie valamit, a megfelelő szervek rögtön elkobozták az anyagot, és demagnetizált szalagot adtak vissza. Nincs híradónk arról, hogyan evakuálták az embereket, hogyan vitték el a marhákat…Tilos volt filmre venni a tragédiát, a hősiességet kellett megörökíteni. " Alig tudom szavakba foglalni, mit váltott ki belőlem a Csernobili ima. Ez a mű újabb súlyokat rakott a vállamra, melyektől nem tudok szabadulni. Ismerve Alekszijevics fent említett dokumentumregényét, nem riadtam vissza ettől a műfajtól, mert tudtam, hogy nem száraz tényekkel lesz teletűzdelve, hanem ismét megszólaltatta a túlélőket, akik ennyi év után megosztották velünk tragédiájukat, olvashatjuk visszaemlékezéseiket, vallomásaikat, gondolattöredékeiket.
Érződik ebben valami birodalmi gőg is: hogyan lehet az, hogy egy ilyen kis ország, mint Belarusz kapja a Nobel-díjat? Sok orosz talán azt gondolja, csak azért kaptam meg a Nobel-díjat, mert kritizálom Putyint, kritizálom Lukasenkót. Valaki telefonált Obamának, Obama meg felhívta a stockholmi bizottságot – valahogy így képzelik talán… A legnagyobb sikere kétségtelenül a Csernobili ima című könyvének van. Nyilván azért is, mert van valami iszonyatos feszültség ebben a könyvben. Áthatja valami kínlódás, valami rettegés… az ember azt érzi, ezt nagyon nehéz lehetett megírni. És azt mondta valamelyik interjújában, hogy ez a könyv a jövőről szól. Hogy érti ezt? Először is: miért volt nehéz megírni ezt a könyvet? Amikor a háborúról írtam, akár háborúellenes könyvet is, tudtam, hogy miről írok – ezen nőttünk fel. De akkor, amikor a csernobili körzetben jártam, megértettem, hogy nem tudok erről semmi – nem ismerem ennek a katasztrófának a nyelvét. Nem tudom, hogyan kell erről beszélni. Hogyan beszéljek arról, hogy a halálnak ezer új arca van?
A Nobel-díjas írónő, a Csernobili ima című könyv szerzője, a Szabadság Rádió belarusz szolgálata cikkírójának adott interjújában az emberi természet válsághelyzetben megmutatkozó tulajdonságairól és a kihívásokkal szembeni ellenállás kultúrájáról elmélkedik, a koronavírus világjárványra pedig kozmikus erők szülöttjeként tekint. Juri Drakahruszt: Belarusz azon kevés országok egyike, ahol nem vezettek be rendkívül szigorú intézkedéseket a pandémia ellen: nem zárták le a határokat, nem csukták be az iskolákat és az egyetemeket, az államfő szerint pedig a pandémia holmi "pszichózis", traktoron ülve senkinek sem kell félnie semmiféle koronavírustól. De nem Belarusz az egyetlen ország, ahol nem vezettek be karantént, és ahol nem állították le gyakorlatilag a teljes gazdaságot – a létfenntartást biztosító ágazatok kivételével. A világjárvány elleni küzdelemben hasonló, nem a legkeményebb taktikát választotta Nagy-Britannia és Dél-Korea is. Hogy valójában mi a helyes út, azt nem tudja senki. Az ön logikája, érzése szerint mi lenne a helyes, az emberséges?
Az első évben például semmit sem volt szabad fölhasználni abból, ami a kertben termett, mégis ették a hazait, még tettek is el belőle. És milyen szépen termett minden! Próbálja az ember azt mondani nekik, hogy nem szabad megenni az uborkát…meg a paradicsomot. Az ízük olyan, mint máskor. Megeszik, nem fáj tőle a hasuk…És senki sem "világít" a sötétben…" (Nyina Kansztancinauna Zsarkova tanár) "Amikor fölrobbant a reaktor, még élt a mama, velünk volt az édesanyám, aki azt hajtogatta: "A legszörnyűbbet már túléltük együtt, fiacskám. Túléltük a blokádot. Annál szörnyűbb nem lehet semmi. Így gondolta…Háborúra készültünk, atomháborúra…Úgy akartunk elrejtőzni az atom elől, mintha lövedékek szilánkjai fenyegetnének. Pedig ott van mindenütt…A kenyérben, a sóban…Sugárzást lélegzünk be, sugárzást eszünk…" (Mikalaj Proharavics Zsarkov tanár) "Egy hónapig lehetett kapni a sugárzásmérőket, aztán eltűntek. Erről nem szabad írni. Mennyi és milyen radionuklid hullott ránk – erről sem. Mint ahogy arról sem, hogy csak férfiak maradtak a falvakban.