Az ötvenes és hatvanas évek fordulóján színre lépő nemzedék jeles egyéniségei: Buda Ferenc, Csukás István, Kiss Dénes, Orbán Ottó és Ratkó József jelentek és szólaltak meg előttünk életük és pályájuk azonos pontján: 50. évüket elérve és tettek ránk személyiségükkel, vallomásaikkal és műveikkel mély benyomást. Szívből kívánjuk, hogy az Olvasólámpa c. irodalmi folyóirat szép és ígéretes első számát ehhez hasonlóan érdekesek, színvonalasak és igényesek, egész irodalmunkban gondolkodók és emlékezetes megnyilatkozásokra késztetők-ösztönzők kövessék. (Szerkesztő: Czigány György. Rendező: Iván Pál)" – írta Illés Lajos, Népszava, 1986. szeptember 30. i 30. Békenapok. Az OBT és az MTV koprodukciós műsora. Riporter Szegvári Katalin, Földvári Éva, rendezte: szerkesztő: Medveczky László, Október "Bűncselekmény hiányában" felmentik a Zsákutca c. - 1985-ben bemutatott - tévéfilm íróját, akit egy megyei kórház főorvosa azzal vádolt, hogy róla mintázta darabjának negatív orvosfiguráját. "Jogerős ítélet született a Pécsi Bíróságon, másodfokon is felmentette a rágalmazás vádja alól a Zsákutca című tévéjáték szerzőjét, dr. Sárosi István orvos-írót.
Végig barátságosan, kedvesen nézett ránk, aztán azt mondta: Nagyon jó, remek, egyetlenegy dolgot javasolnék: ahogy van, ne adjuk le. Volt ugyanis olyan esztendő, amikor annyira eldurvult a - közhangulat, hogy jobbnak látta, ha megmarad a Madách Kamara falai között mindaz, amiről beszélt. Mondott nagyon kemény dolgokat. Vele 1989 előtt is megesett, hogy amit mi boldogan leadtunk volna, arra ő közölte, hogy ne. Úgy gondolta, sok mindent megengedhet magának, de egészen más, ha ezt tenyérnyi színpadról elmondva hallják, és egészen más, ha a rádióban. - Már a szocializmus alatt rendszeresen beépítette műsorába, hogy majd börtönbe kerül. Valóban volt ilyen veszély? - Nem tudom. Egyszer hozzám is bejött valaki a rádióba, és megpofozott. Kérdeztem, hogy miért tette. Azt mondta, ezt egymillió csepeli munkás küldi nekem. Lehívtam Bonczot, aki egymillió Boncz Géza nevében visszaadta, amit kaptam. Pofoztak engem meg balról 1989 előtt. Nem vagyok büszke rá, nem akarok dicsekedni vele. De mindig benne volt a pakliban, hogy valaki jön velem szembe az utcán, és vagy megölel, vagy lezsidóz.
S a válasz: hát kérem alássan, áztat igen lehet mondanyi. Hát ügyi épp az asszonnyal gondukodtunk, szóva-szóva, van kérem, van, van, merem állítanyi, van. Fagyi az van, nagyon jó a kiszógálás, tényleg szóval mindig hideg és szóval... Juj, juj!! Erre a néger bele-fehéredik, aszondja: Felre tetszett engem érteni. Én azt akartam kérdezni, hoty Madjarországon van-e fajgyi megkülönbözte-tetés? Van kérem: vanília, málna, csokoládé. " A tehetetlenségnek, a sutaságnak és a politikai ostobaságnak egészen tragikus fokát szemlélteti ez a jelenet, és Hofi olyan valósághűen és erőteljesen jeleníti meg az esetet, hogy kétségünk nem marad: ez a riportalany - a Keleti előtt - vagy most érkezett, vagy most indul vissza. Hogy Hofi egyértelműen a munkásosztály nevében szólna - no nem, ezt állítani, túlzás lenne. Az utóbbi harminc esztendő alatt a munkás alakja egyre erősebb karakterként jelenik meg. Sajnos nem annyira a művészet jóvoltából, hanem inkább amiatt, hogy helyzete, sorsa a társadalmi fórumokon állandóan napirenden volt és van.
A beállás és a szöveg együtthangzásának jellemzésére felidézhetjük műsorainak "interjús" részleteit vagy a "Hofi-közvetítéseket". A beállásfajták leggazdagabb választékát talán 1974/75-ös szilveszteri műsorának a költészetről, a versmondásról szóló paródiájában produkálja: hisztérikus, delejes nevetést hallunk. Hofi beáll, mintha versmondáshoz kezdene. De nem kezdi, csak áll. Közben néhány értelmetlen szót morzsol széjjel a fogai között. Egyszer itt áll be ennek, másszor ott, annak... Aztán kiugrik a szituációból és kintről veszi szemügyre a maga által beállított figurákat. "Szép egydarab! " - kiáltja oda mutatva, ahol az imént ő maga állt. Pillanatok alatt dialektust vált! Így egyre nagyobb nyomás alatt tartja a színpad légterét, s a robbanás előtt egy fölényes gesztussal leveszi kezét a szelepről. A levegő kisüvölt, újra a nevetés jön, már normális, nem lefojtott. Aztán a "nem-tudom-másként-megköszönni-néked" öntudatlan tapsa. Tehát a gesztusoknál tartottunk. A másik, a szabadon hagyott kéz sokféle mozgást végez, s így számos jelentést továbbít: hol az ajakhoz nyúl és megpiszkálja, hol előre nyúlik, és szinte vezényli vele magát a közönségnek, amely egy pillanatra talán elábrándozott.