Robert Baratheon és Ned Stark egyaránt a vesztébe rohan, az egyik a temperamentumának, a másik pedig annak köszönhetően, hogy túlságosan bízik a törvényben és a becsületben, ezt pedig nem győzi hangoztatni. És hát ebben a szériában a kimondott szavaknak legalább akkora súlyuk van, mint a kimondatlanoknak. Ugyanakkor Cersei és Jaime is meggondolatlanul cselekszik, az előbbi ugye szerelemből, az utóbbi pedig szeretetből, mikor nem látja, hogy velejéig gonosz és romlott fia, Joffrey a politikai érdekekkel nem törődve lecsapja Ned Stark fejét. Ezzel pedig el is érkeztünk a könyvek és a széria legnagyobb fegyveréhez, a kiszámíthatatlansághoz. Mert lehet, hogy azóta bizonyos karakterek köré úgynevezett védőhálót szőttek, de a kezdetek kezdetén még egyikőjüket sem érezhettük biztonságban, legyen az a becsület lovagja, vagy a nagy és erős vezér, aki királynőt csinál egy száműzött lányból. Tűpontos verbális csaták, szövevényes történetvezetés, nagyszerűen kitalált karakterek, jó világépítés, a sorozatoktól szokatlanul pompás látványvilág és váratlan fordulatok: ezek tették naggyá már indulástól fogva a Trónok harcát.
Délről egy sokkal kifinomultabb igyekezet sejlik, egy fokozatosan érlelődő, lappangó erő. Nem tudni milyen távol van, pontosan merről érkezik majd – az a kevés, tengert ölelő, mediterrán nagytotál semmilyen támponttal nem szolgál (v. ö. az jégfalnál pontosan definiált terjeszkedési lehetőséggel, a negatív péniszként húzódó alagúttal), de egészen biztosak lehetünk benne, hogy a birodalom trónjáról egykoron letaszított Targaryen dinasztia visszatérésre készülő árva testvérpárja nem azért kap kitüntetett figyelmet részről részre, mert a technikai nehézségek (sereg nettó hiánya, átkelés a nagy vízen) majd úgyis elszontyolítják őket. A fogát a déli vadak lovasságára fájlaló Víserys Targaryen (Harry Lloyd) negédesen közli a barbár vezérrel való érdekházasság ötletétől kevéssé elaléló húgocskájával, hogy ha kell, az összes ősemberrel, azok összes lovával megbaszatja őt. A törékeny, szelíd és merengő Daenerys (Emilia Clarke) arcán átcaplat a felismerés: hát ja, igazából neki még ennyi ötlete sincs arra, hogy lehetne toborozni.
Mert ekkor ő még minden dekorativitása ellenére egy minden szempontból üres és éretlen női test, amit tíz epizód viszontagságai termékenyítenek meg, hogy a bágyatagon botorkáló szűz végül az anyaság misztériumát immanens büszkeséggel megtestesítve álljon a "Vastrón", a jogos juss birtokba vételének feladata elé. Magasak az oddsai annak, hogy a papíron sárkány felmenőkkel bíró Targaryenek és a hózombik közé Martin érdekfonadékból sző gubancos shakespeare-i királydrámát klasszicista monológ-használattal és Camus alaptézisével, miszerint a jó tragédiában mindenkinek igaza van, ám hogy-hogy nem, az intrika kényelmesen, az esélytelenek nyugalmával feszül rá a cselekményre. A Trónok harca pazar arányérzékkel veti el a sulykot önnön demisztifikálásában, a Stark és Lannister család konfrontálását széles spektrumon színre vivő történetfolyamban egyrészt lassan minden mondabeli elem kiüresedik, minden vonatkozó szövegkönyvi utalás blöffként, egyre halkabban pukkan ki, ugyanakkor az egyre súlyosbodó érzelmi-erkölcsi sanyargatottsággal párhuzamosan növekszik a varázsütésre érkező sorsfordulat, sőt, a sorsfordulat ígéretének igénye.
Nyilvánvaló, hogy kik a Jók jók (igen, Starkék a jók), így a rosszak is viszonylag rövid idő alatt kisakkozhatók, mindezt a cast visszafogott, precíz fiziognómiás paraméterekkel nyomatékosítja, ellenben a morális skála kényelmetlenül árnyalt. A jók csak a kompromisszum vállalásának képességével jobbak a rosszaknál, Ned Stark (Sean Bean) megalkuvásai (kezdve a család kormányzói szerepkörért történő elhagyásától a hamis tanúvallomás kikényszerítéséig), ahogy a többieké, valahol a becsület és a kisebb rossz elve közötti, ingoványos határsávba szorulnak, minden döntés kárvallottjai között lesz annak meghozója és szerettei. Mintha Martin a mítoszok hősiessége helyett valamiféle kispolgári eszmét részesítene előnyben, protagonistáit nem tetteik, egyéni döntéseik, hanem a következmények tűrése jelöli. A rosszak pedig? Ők kevésbé kényszerülnek kompromisszumra. Lannisterék pénzelik a királyt, aki saját zsebből egy szolidabb udvari afterparty hírét sem tudná világgá kürtölni, és akkor hol van még a helyőrség napidíja.
2011. 09. 26. 08:08 Parraghramma. Bármennyire is magával ragadó a fantasy világteremtő ereje, ha mechanizmusainak köszönhetően adós marad, hogy is mondjam: pont a Varázslattal. Nem kell a jegybank elnökének lenni annak belátásához, hogy a futószalagon fosott dolgoknak biz nemigen nő az értéke; ha a szilfa sem tűri szótlanul az önkényes erdőgazdálkodást, ha egy standard labdajáték sem képzelhető el mágikus cirokseprűk nélkül, ha a dzsedi már a budiajtót is telekinetikusan csukja, a varázslat inkább csak díszlet, jobb esetben dramaturgiai rutin, amit aligha kísérhet döbbenet, a mesékből kiábrándult ember szőrmeresztő rácsodálkozása. Amelyik történet természetesnek veszi a varázslatot, az nem szólhat a természetfelettiről, amelyik csodára nem kell várni, az csak trükk. A kiragadott példákból azért adódik, hogy ez a jelenség nem teljesen a fantasy sajátja, legalább annyira az enciklopédikus-megalomán szándék járuléka, és különben is, minden műfaji film elsődleges célja, hogy a fagyi ne nyaljon vissza, hogy az ezeréves hatáselem – ezer év ide vagy oda – hasson.
"Mit meg nem teszek a szerelemért... " Publikálva 2019. március 2. 08:00 A Trónok harcának két eredője volt, egy valós és egy történetbéli - és nem meglepő módon egyik sem hagymázas leányálom. 1991 nyarán George R. R. Martin épp az Avalon című sci-fi regényén ügyködött, mikor látomása támadt: egy fiút képzelt maga elé, aki szemtanúja volt egy lefejezésnek (ez végül a regénybe és a sorozatba is belekerült). Martin hóban talált rémfarkasokat is maga elé vízionált, és ezek a képek annyira megszállták, hogy az Avalont félrerakva lázas írásba fogott. Innen ered a Trónok harca, pontosabban A Jég és Tűz dala, amire írója is úgy szeret hivatkozni, mint a magnum opusára, egy epikus fantasy-re, ami az évek során szerteszét burjánzott, és amit nagyon remélünk, hogy egyszer sikerül is befejeznie. A történések eredője szintén egy fiúhoz köthetők - Bran Starkhoz, aki rosszkor volt rossz helyen, és egy olyan tett szemtanúja lett, aminek az életébe kellett volna kerülnie. Westeros hét királyságának hosszú évekig elhúzódó konfliktusa ezzel a sajnálatos eseménnyel indul: Bran látja, ahogy a Lannister-ház ikerpárosa egymással szeretkezik, mire Jamie kilöki az ablakon, hogy ez a gyomorforgató titok titok maradjon, hisz nem csupán nagy múltú házukat sározná be, de a trónt is, hisz ikerhúga, Cersei a birodalom királynéjaként nem Robert királynak nemzett gyerekeket, hanem saját testvérének.
Megkockáztatjuk, hogy ebből a szempontból az HBO által gyártott sorozat még pontosabb munkát is végzett, mint az eredeti szerző, aki hajlamos volt elmerülni ruházatok és étkek túlburjánzó ecsetelésébe, mellyel barokkos túlzásokba esett. Ezzel szemben a sorozat mindig is tartózkodott bármely aspektusának túlzott aláhúzásától, nem alkalmazott sem romanticizált színekben tündöklő szűrőket, sem túldimenzionált tájelemeket, de még színpadias lassításokat se nagyon: a Fal persze böszme, de nem véletlenül, méreteinek köszönhetően egy rég elfeledett ellenfél ijesztő mementója - maga is egy rege. Mondhatnánk, hogy az explicit erőszak, a szex és a profanitás idegen a műfajtól, de nem a kortól, amit a széria (és a regénysor) megidéz. A könyvek megírásánál Martin két kézzel merítkezett a középkor történelméből: a Starkok és Lannisterek rivalizálása a XV. század Angliájában évtizedekig elhúzódó rózsák háborúját idézte meg, melynek során két főúri ház, a Lancasterek és a Yorkok viaskodtak egymással az ország irányításáért.
Martin nem kicsit, hanem sokkal bánik bátrabban a nemiséggel, mint a fatökű Tolkien. A szexualitásban alkalmanként valósággal dagonyázó sorozatot felületesen szemrevételezve könnyen adódhat a verdikt, miszerint koncepciója kimerül a "Nem rossz, nem rossz, de mit szólnál még több csöcshöz? " produceri direktíva érvényesítésében. A Trónok harca ravaszabb ennél. Akadnak ihletetten kiköbcentizett jelenetek, melyekben a mell nemes egyszerűséggel ellenpontozza, erősíti a sorozat anyakultuszát. Daenerys első felbukkanását nem véletlenül ölelik mellekbe fullasztott szekvenciák (a törpe Lannister (Peter Dinklage, a sorozat legszórakoztatóbb figurája) bordélyházi tiszteletköre, illetve Daenerys esküvőjének statisztái), ahogy az anyai funkció és az erotika egészségtelen metszetében sem véletlenül üti fel fejét riasztó cezúra – mint Catelyn húgánál, aki trónusán a napirend tárgyalása közben szoptatja hétévesforma gyerekét. Ezek nélkül Daenerys csupasz alakja nem válhatna azzá, amivé: a szexus konnotációitól megfosztott ősi anyaszimbólummá.
A Trónok harcának első évadja egyszerre értelmezhető az ilyetén inflálódás elleni hatékony módszernek, valamint a zsánerrel szemben deklarált állásfoglalásnak. Pedig az HBO bábáskodásával képernyőre vitt sorozat irodalmi forrásának, a script szerzésében is tevékeny George R. R. Martin regényciklusának már a címét is jóllakott kuncogás övezi: "Tűz és jég dala", naivitás és patetizmus szalutál egymásnak, de akkora rössel, ahogy csak fantasyben szokás. A két őselem azonban nem vulgárfreudi polaritást előlegez, hanem térbeli kulisszát a történéseknek, keretet, melynek személyisége van, nem is annyira meglepő módon nagyjából kettő. Az északival, a Jéggel, rögtön az expozícióban szembesülünk. A tény, hogy egyhúszas spalír helyett tizenemeletes jégfal látja el a civilizáció elkerítésének feladatát, a puszta MÉRET érzékelteti az azon túl ólálkodó mitikus fenyegetettséget. A hólepte erdők kékszemű szörnyeményei nem csupán vörös heringként csörtetnek a fogyasztói elvárások elé, misztikus-zaftos jelenetekben bővelkedő epizódokat ígérve, de egyúttal megtestesítenek egy agresszív, maszkulin jelenlétet, ami a reprodukció kevésbé fennkölt, legalábbis gusztustalan módozataival tesz kísérletet az emberi világba való behatolásra.