De ugye, nem bánja, ha ilyen értelmetlen női dolgokat mondok. Nem bánja, ugye? – Mondja csak nyugodtan, legyen nőies. Remélem, én se voltam goromba. – Nem, maga igazán rendes. Ott állt a lány várakozóan. – Ne tegyük magunkat kényelembe? Már amennyire lehet. Felültek az alacsony falra. Az eső csapkodott, az éjszaka sűrű feketeséggel borult föléjük, és magányosságba zárta őket. – Azt hiszem, nem sok mentség van az ilyesmire – mondta a lány vontatottan. – Mire? – Tudja azt maga. Ne kössön bele a védekezésembe. Clive nem válaszolt. – Meséljen valamit magáról – kezdte a lány. Meséljen inkább maga valamit. Mit csinál? Nem itt a légierőnél, hanem a polgári életben. – Attól tartok, hogy jóformán semmi nincs, amit magamról elmondhatnék. – Látja, ez most csakugyan frázis volt. Mindenki csinál valamit. Mindenkinek tele van az élete feszültséggel és drámai dolgokkal, legalábbis a saját maga számára. – Ez igaz. Én képzőművészettel foglalkoztam. – Képzőművészettel? Minek? – Látja, ezen most már én is csodálkozom.
– Mégis hős volt – mondja ő. – Majd utánanézek, hogy az első adandó alkalommal megkapja a katonai érdemérmet. – És istenemre, meg is tette, így kaptam meg a katonai érdemérmet. Mindössze azért, mert egy hulláról levágtam a vállpántokat. Azt vittük vissza, és mindenki meg volt elégedve. Allen részletesen beszámolt róla, hogy űztük ki a németeket kézigránátokkal az állásukból, és Goss is nagyon meg volt elégedve, és egy hét múlva, vagy talán valamivel később, visszajött az őrnagy a szabadságáról, és mi is meg voltunk elégedve. Mindenki meg volt elégedve… Hát így volt. Monty a magasba lendítette a kezét, mintha külön is jelezni akarná, hogy a történet véget ért. Prue a fejét csóválta, a homlokát ráncolta. – Sokszor történt ilyesmi? – kérdezte. – Mindig – felelte Monty. – Mindenki csinált valami ilyesmit, aki csak valaha kinn volt a fronton. Mindenki. Ősrégi históriák az ilyenek. Clive érezte, hogy lüktet a feje, mint valami halk dobolás, ami szinkópákat játszik a partot csapkodó hullámverés dübörgésének szüneteiben.